Régen várólistás édesség. Sajnos a diéta előtti utolsó estén készítettem el, ami azt jelenti, hogy épp csak megkóstoltam este és a többit szegény páromnak kellett elpusztítani tiszta egyedül. Csak kicsit húzta a száját:) Na jó, megette mind, de tényleg nem volt annyira oda érte. Valahogy nem megy neki az ilyen tömény gyümölcsös. Nekem meg csak folyt a nyálam...
Ez is kipipálva, nekem máskor is jöhet, talán kicsit édesebb gyümölcsökkel, a páromnak meg extra tejszínhabbal és akkor szava sem lesz rá:)
Megpróbáltam megkeresni a legkívánatosabb receptet, de leragadtam az elsőnél, amit Trinity blogján, a Zamat és illat-on találtam. Nézelődtem máshol is, de ezt tökéletesnek találtam.










A sütőt rögtön begyújthatjuk 175 fokra, hogy bemelegedjen amire elkészülünk. A piteformát kivajazzuk, beleszórjuk a gyümölcsöt és meghintjük a barna cukorral valamint az étkezési keményítővel. Trinity írta, hogy előre össze is lehet vegyíteni a cukrot és keményítőt a gyümölccsel és én ezt a tanácsot legközelebb megfogadom, mert a keményítő kicsit ott maradt a tészta és gyümölcs között és olyan csirizes lett, mintha a tészta nem sült volna ki.

A tésztához minden hozzávalót összekeverünk, akár géppel, akár kézzel. Kisebb diónyi gömböket formálunk belőle és betakarjuk velük a gyümölcsöt. Nem baj, ha nem fedi tökéletesen, úgyis sülés közben nőnek és terjeszkednek. A tetejét megszórjuk kevés barna cukorral.  Betesszük a sütőbe és fél óra alatt szép aranybarnára sütjük.

Mennyei illatokkal telik meg a ház, ahogy a gyümölcs és a tészta összesül. A látvány sem utolsó, amint a gömböcskék megduzzadnak, a cukor rásül és a gyümölcs ki-kibuggyan a bombócok között. Csak melegen kóstoltam, mert annyi lelkierőm volt, hogy kibírtam nézni, nézni és nem enni:) Most bezzeg megenném!